Bár némelyek már a harmadik köztársaság nekrológját írják, nincs még elveszve a modern, demokratikus és toleráns Magyarország ügye – állítja cikkünk filozófus szerzője, aki a rendszerváltás idején, 1990–1991-ben az SZDSZ elnöke volt.

A baloldal válsága felborította a parlamenti pártok erőegyensúlyát, és elsöprő győzelem közelébe juttatta a Fideszt. 2006 zaklatott őszén és a rá következő nyugtalan években azonban nemcsak a kormányzó koalíció tekintélye omlott össze. Felgyorsult a demokratikus intézmények teljesítőképességébe, az állam hatékonyságába, a politikai osztály egészének erkölcsi tartásába és kompetenciájába vetett bizalom általános eróziója. Az erősödő elitellenesség átlépte a kritikus határt. A politikai margón kívülről betört a parlamenti pártok közé egy populista erő, mely az összes többi párt önzését és romlottságát ostorozza. Potenciális szavazóinak szemében Fidesz, MSZP egy brancs – az ország érdekében képtelenek összefogni, de arra nagyon is képesek, hogy a nép háta mögött együtt fosztogassák a közvagyont.

A Jobbik a szociális ellátás költségeit, a pazarló, ugyanakkor feladataik teljesítésére képtelen önkormányzatok tehetetlenségét, a pénzügyi válság következményeit, a burjánzó korrupciót és egyáltalán minden megoldatlan társadalmi problémát faji kérdéssé. fogalmaz át. Azt hirdeti, hogy a romák megregulázása – no meg a zsidó tőke kiűzése – fog a magyarok összes bajára megoldást hozni. Ebben nem okvetlenül különbözik a nyugat-európai rasszista pártoktól.

Két dologban viszont különbözik tőlük. Egyrészt nyíltan szembefordul a közhatalommal; azt hirdeti, hogy az állam gyenge, képtelen rendet tartani, de majd az ő félkatonai szervezete rendet csinál, ahol kell. Másrészt összekapcsolja a radikális populizmust a magyar fasiszta hagyomány feltámasztásával.

A Jobbik előretörése arra figyelmeztet, hogy a politikai válság szele a Fideszt is elérte, hiába vár rá az MSZP összecsuklásának köszönhetően soha nem látott választási győzelem. A szélsőjobboldali szavazókért folytatott versenyben eddig nem volt komoly vetélytársa. A MIÉP bedarálásához elegendő volt átvennie annak jelképeit, kulcsszavait. Ez a stratégia egy ideig 2006 után is működött. Az árpádsávos zászlók ott lobogtak a Fidesz gyűlésein is. Az ezredvégi Bethlen- és Teleki-kultusz helyét a Fidesz tájékán is Wass Albert kultusza vette át. A Fidesz polgármestere emelt illegálisan turulszobrot a főváros XII. kerületében, s az ő ugyancsak fideszes utóda lépett föl a szobor bírói úton elrendelt lebontása ellen.

Mára bebizonyosodott, hogy a szélsőjobb ezen a módon nem domesztikálható. A szimbolikus határok elmosása a Fidesz ellen dolgozik. A jelek szerint ezt ma már a jobboldali párt vezetői is megértették. Az európai választások óta érzékelhetően távolodnak a Jobbiktól. De még mindig abban bíznak, hogy megúszhatják a nyílt leszámolást. „Ha egy országban... biztonság van, rend és növekedés, akkor a szélsőséges és erőszakos botránypártok eltűnnek a politikai élet süllyesztőjében”, mondta nemrég a Fidesz elnöke. Elegendő sikeresen kormányozni, a többit elvégzik a Jobbiktól elforduló választók.

Csakhogy a sikeres kormányzásnak a Jobbik lesz a legfőbb akadálya. Kormányzó pártként a Fidesz az állam megerősítésében lesz érdekelt, míg a Jobbik érdekei az állam gyengítéséhez kötődnek. Nem egyszerűen kihasználja a romák és nem romák közti együttélés feszültségeit: mára az indulatok legfőbb gerjesztőjévé vált. Ahol félkatonai szervezete megjelenik, ott minden lesz, csak nem „biztonság és rend”.

Ami az erőszakos botránypártok eltűnésének harmadikként említett feltételét, a „növekedést” illeti, a Fidesz ma még azt hirdeti, hogy erre gyors és fájdalommentes receptje van: szakít a Bajnai-kormány költségvetési szigorával, adót csökkent, gazdaságélénkítő programokba kezd, kiegyenlíti a jóléti rendszerek és az állami óriáscégek fedezetlen számláit, az állam jóléti és egyéb szolgáltatásait pedig anélkül teszi hatékonyabbá, hogy rövid távon veszteségekkel járó reformokat hajtana végre.

Mind többen cikkeznek arról, hogy kormányra kerülve a Fidesz sutba fogja vágni ellenzékben tett ígéreteit, és megteszi, amit tennie kell: kitart a Bajnai-kormány költségvetésénél, valamint kényelmes többségének birtokában nekilát a régóta esedékes reformoknak.

Ezek csupán találgatások; a Fidesz-vezetés valódi szándékai ismeretlenek. Ismert viszont a stratégia, melyet a Jobbik követne, ha kormányra kerülve a Fidesz valóban szakítana azzal, amit az elmúlt négy évben mondott és tett. Ugyanazt a retorikát fordítaná ellene, melyet ő használt az MSZP kormányával szemben: népnyúzással, az ország tudatos tönkretételével, a Valutaalap és a külföldi nagytőke előtti hajbókolással vádolná meg. Az MSZP-től elhódított szavazók tömegesen dezertálnának; a hagyományos Fidesz-szavazók 10-15 százaléka – azok, akik ma sem tartják kizártnak, hogy a Jobbikra szavazzanak – a szélsőjobb felé mozdulna el, és ennél jóval többen vonulnának viszsza a bizonytalanok közé.

Ha viszont a Fidesz azt teszi kormányon, amit ellenzékben ígért, akkor a költségvetési hiány rövidesen újból kezelhetetlenné válik. Megismétlődik a Medgyessy-kormány kalandja, annyi különbséggel, hogy a mai világgazdasági környezetben és a magyar gazdaság mai állapotában nem lehetne négy évig halogatni a fékek behúzását. S akkor ismét csak jöhet a Jobbik, hogy saját szavaival szólítsa fel Orbánt: takarodjon és vigye a csomagját.

Amíg szélsőjobboldali riválisával a sarkában kormányoz, aligha lesz itt megalapozott növekedés.

De olyan nagy volna a Fidesz-kormányra leselkedő veszély? Végtére is, alkotmánymódosító többségének birtokában az egész politikai rendszert átalakíthatja. Első emberét a parlamenttel szembeni felelősség alól kivont, a végrehajtó hatalmat azonban saját kezében tartó köztársasági elnökké teheti. Eljelentéktelenítheti az

Alkotmánybíróságot és a kormányzat többi intézményes ellensúlyát. Megkurtíthatja a politikai szabadságjogokat. Ellenőrzése alá vonhatja a közmédiát. A választási rendszert saját érdekeihez igazíthatja. Olyan helyzetet teremthet, melyben van ugyan ellenzék, de a kormánypárt soha nem váltható le. Ily módon nemcsak demokratikus vetélytársaival, hanem populista riválisával szemben is bebiztosíthatja magát.

Nos, valóban kísérletet tehet ilyesmire. Egyáltalán nem biztos azonban, hogy a próbálkozás eredményes lesz. Egy jól kimódolt választási rendszer alkalmas lehet rá, hogy mérsékelt vereségből győzelmet fabrikáljon. De semmilyen választási rendszer nem csinálhat győztest egy olyan pártból, amelyik katasztrofális vereséget szenved. Márpedig a látványos győzelmet könnyen követheti látványos bukás. Ennek alkotmányos barkácsolással nem, csak politikai eszközökkel lehet elejét venni.

Megoldást kell találni a gazdaságpolitikai dilemmára és a szélsőjobb kezelésének dilemmájára. Méghozzá egyszerre, mert a kettő egymástól elválasztva nem kezelhető.

Nem zárható ki, hogy a Fidesz végül a legrosszabb alternatívát választja. Nem zavarják haza „két pofonnal” a gárdistákat, és az államháztartás összeomlásáig is elmennek, csak hogy a megszorításokat és a reformokat elkerüljék. Akkor tovább folytatódik a magyar gazdaság, társadalom és politika leszakadása az általános európai fejlődéstől. Nagy hatalmú elnök alatt gyenge, erőszak-monopóliumának érvényesítésére, a társadalmi feszültségek kezelésére képtelen államunk lesz.

Ez nemcsak az ország számára volna végzetes, de a kormányzó párt és elnöke számára is. Nem a tengelyhatalmak vazallusai, hanem az Európai Unió tagállama vagyunk. Társadalmunk szerkezete alapjában demokratikus; nincsenek urak és szolgák, arisztokraták és cselédek, nagybirtokosok és uradalmi zsellérek. A népesség jóval urbanizáltabb, iskolázottabb és világiasabb, mint a háború előtt volt. Az MSZP előre látható veresége diadalmenet ahhoz képest, ami a Fideszre várna, ha erre az útra térne.

Ha viszont a Fidesz a jobboldali radikalizmussal való leszámolást választja, akkor nem tarthat ki sokáig a fikciónál, mely szerint a Jobbik és az MSZP egyaránt szélsőséges erők. Tudomásul kell vennie, hogy az egyik oldalon a demokratikus pártok összessége van, a másikon a szélsőjobb pártja és a körülötte burjánzó mozgalom. Lassacskán létrejöhet valamiféle modus vivendi a Fidesz és a tőle balra álló pártok között. A modus vivendi még nem partneri viszony, még nem jelenti a demokratikus politikai közösség megalkotását. De az első lépés volna errefelé.

A rendszerváltás utáni politika jobbracsúszása, a jobbszél radikalizálódása elérte azt a pontot, ahol a magát mérsékeltnek tudó, kormányképes jobboldal számára is veszélyessé vált. Ez mozgásteret nyit a tőle balra álló erők előtt is. Magatartásuk elősegítheti vagy fékezheti a modus vivendi létrejöttét és megszilárdulását. Elősegítheti vagy nehezítheti a magyar gazdaság és társadalom konszolidálódását. Mit tehetnek a modus vivendiért, a gazdasági és társadalmi konszolidációért?

Mindenekelőtt higgadtan tudomásul kellene venniük: a győztes arra kap felhatalmazást, hogy saját elgondolása szerint nyúljon hozzá az ország előtt álló problémákhoz. El kellene fogadni például, hogy az önkormányzati rendszer és a jóléti rendszerek átalakításának koncepciója a kormányzásra jogot szerzett többségé; ezt figyelembe véve kellene értelmes vitára törekedni a tervek ésszerűségéről és megvalósíthatóságáról. Felelős ellenzék kerüli a populista demagógiát, ha a kormány megteszi a népszerűtlen, ám szükséges gazdasági lépéseket. Támogatja a kormányt, ha az rászánja magát a szélsőjobbal való konfrontációra.

Minden valamirevaló ellenzék ki szokta jelölni a pontokat, ahol nincs helye engedménynek. Kevés számú, jól meghatározott fix pontra lenne szükség. Az első ilyen pont a köztársasági alkotmány alapvető intézményeinek védelme. Hiba volna úgy okoskodni, hogy ha a szélsőjobboldali veszély elhárításához a hatalom koncentrálása kell, akkor ám kapjon a parlamentnek nem felelős államfő ellenőrzést a kormány fölött. Az államot nem a végrehajtó hatalom felelőtlensége, hanem átlátható, ellenőrizhető és számon kérhető működése teszi erőssé. Hiba volna helyeselni a politikai szabadságjogok szűkítését abban a hitben, hogy ez kell a szélsőjobb margóra szorításához. Sajóbábony – ahol a rendőrség a Jobbik és a gárda megjelenése által felzaklatott romák ellen magyarellenes izgatás címén is vizsgálatot folytat – megmutatta, hogy az efféle megszorítások gyakran előbb sújtják a védtelen kisebbségeket, mint azokat, akik ellen a védelmi intézményt kitalálták. A szólást, gyülekezést és egyesülést szabályozó törvényeink alapjában beváltak; pontosításukra szükség van, szigorításuk azonban veszélyes volna. Védeni kell az AB-t és általában az alkotmányos hatalommegosztást is.

A második pont a gazdaságiválság-kezelés és a reformok ügye. Ha a Fidesz azt tenné kormányon, amit ellenzékben megígért, felelős ellenzék nem tehet mást, mint hogy rámutat e politika veszélyeire, és határozott fordulatot követel.

A harmadik pont a szociális kérdés, azon belül a társadalom alá szorult romák helyzetének kérdése. Nyilvánvaló, hogy a nyílt rasszizmust el kell utasítani, de elvetendők azok az álmegoldások is, melyek a mélyszegénység viszonyain semmit nem változtatnak, arra azonban jók, hogy helyi hatalmasságok kényének-kedvének szolgáltassák ki és stigmatizálják a célcsoporthoz tartozó embereket. Olyan ötletekre gondolok, mint a szociális kártya vagy a „segély helyett közmunkát” jellegű programok.

Végül a szomszédsági kérdés: ellen kell állni a „határokon átívelő nemzetegyesítés” jelszavának, annak a törekvésnek, mely a határainkon belül és kívül élő magyarok etnikai és kulturális közösségét politikai és jogi közösséggé transzformálná. Világossá kell tenni: a magyar állam akkor tesz eleget a határon túli magyarok iránt vállalt felelősségének, ha abban segíti őket, hogy magyarként saját hazájuk egyenrangú polgárai lehessenek.

Képes lesz-e a majdani ellenzék e jelzőkarók lecövekelésére? Az MSZP mai állapota nem biztató. A közjogi berendezkedés és a szabadságjogok ügyében mindig is kétlelkű volt, és az volt a kapitalizmussal szemben is; a kormányaihoz fűződő reformokat soha nem tudta büszkén vállalni, most éppen megtagadni készül őket; tőle ered a segélyezésnél költségesebb, a foglalkoztatási gondokon azonban semmit nem enyhítő közmunkaprogram; annak idején megszavazta a státustörvényt, most pedig a kettős állampolgárság ideájával játszadozik.

Az MDF, ha bejut a parlamentbe, a válságkezelés és a reformok ügyében várhatóan ki fog tartani. Álláspontját azonban minden más kérdésben sűrű homály fedi, a sötétségből pedig olykor meghökkentő ötletek bugyognak elő; legutóbb épp a „monoki modell” törvényerőre emelése érdekében hirdetett a párt országos népi kezdeményezést.

Most kezd csak megmutatkozni, mekkora bajt okozott az SZDSZ azzal, hogy szétverte önmagát.

A következő ciklus egyik nagy kérdése lesz, hogy megüresedő helyén – egyelőre parlamenten kívüli tömörülésként – újjá tud-e szerveződni a magyar politikai liberalizmus. Nagy és egyelőre nyitott kérdés az is, hogy az MSZP hol fog megállapodni választási veresége után: folytatja-e a sodródást az előző évek „neoliberális” gazdaságpolitikájának megtagadása – a gazdasági populizmus – és a jobboldali „nemzetpolitikával” való azonosulás felé, vagy új alapokon újrakezdi a kísérletet a modernizálódásra; esetleg több pártra oszlik.

A harmadik köztársaság válságban van.

Némelyek már a nekrológját írják.

A válság azonban nem a vég, hanem az az állapot, amikor eldől, hogy a beteg meghal, vagy elindul a gyógyulás útján. Nem a végbúcsúnak jött el az ideje, hanem a lehetőségek felmérésének és a cselekvésnek.

KIS JÁNOS