Bár némelyek már a harmadik köztársaság nekrológját írják, nincs még elveszve a modern, demokratikus és toleráns Magyarország ügye – állítja cikkünk filozófus szerzője, aki a rendszerváltás idején, 1990–1991-ben az SZDSZ elnöke volt.

Magyarország immár húsz éve demokratikus jogállam. Alkotmányunk védi az emberi jogokat. A végrehajtó hatalmat a parlamentnek rendeli alá. A politikai felelősséget nem viselő köztársasági elnököt politikai hatalommal sem ruházza föl. A népképviseleti Országgyűlés fölé nem telepít korporatív második kamarát. A mindenkori többség számára hatalmat biztosít a kormányzáshoz, miközben a kisebbséget garanciákkal védi a „többség zsarnoksága” ellen. Alkalmas rá, hogy demokratikus közösséggé egyesítse az állam polgárait.

És mégis, mióta a köztársasági alkotmány alatt élünk, folyamatosan távolodunk a demokratikus közösség ideáljától, melyet ez magában foglal. A pártharcok hideg polgárháborúvá fajultak. A közéletet eluralta a gyanakvás és gyűlölködés, megmérgezve a nyilvánosság levegőjét, kiölve a parlamenti politika szereplőiből a képességet, hogy együttműködjenek a csak hosszabb távon megoldható feladatok elvégzésében, és önmérsékletet tanúsítsanak a rövid távú feszültségek kezelése kapcsán. Ez mindinkább megbénította a demokratikus politikát.

Szabályozni kellett volna a párt- és kampányfinanszírozást, megakadályozandó, hogy a pártok szervezetileg süllyedjenek bele a korrupció mocsarába. Regionalizálni kellett volna a közigazgatást, karcsúsítani az önkormányzati rendszert. Meg kellett volna reformálni az államháztartást – s vele az egész gazdaságot – túlterhelő közszolgáltatásokat; át kellett volna alakítani az adók szerkezetét és csökkenteni a mértéküket, szembe kellett volna nézni a tartóssá váló munkanélküliség jelenségével, egész régiók végzetes lecsúszásával, és mindenekelőtt a cigánykérdéssel, mely mára a köztársaság botrányává vált.

Ezek a feladatok rendre elvégzetlenül maradtak, ami aláásta a demokrácia támogatottságát. Terjed a rendpártiság, a kapitalizmusellenesség, a bezárkózásra való hajlam. Erősödőben az antiszemitizmus és a romaellenes indulatok. Az intézményekbe vetett bizalom elszivárog.

A pártszerkezet erőteljes jobbratolódása előtt állunk, s ez a közjogi berendezkedés felforgatásához vezethet. A következő választásokon kétharmados vagy annál is nagyobb többséget szerezhet a Fidesz; az MSZP nagy pártból közepes méretű párttá zsugorodhat, az SZDSZ eltűnhet a parlamentből, s egy nyíltan rasszista, agresszív szélsőjobboldali tömörülés kerülhet be helyette. A kormányzásra esélyes párt elnöke szerint a rendszerváltás alkotmánya „technokrata szabályhalmaz”, melyben nincs semmi tiszteletre méltó; a párt köreiből az államfői hatalom kiterjesztéséről, az AB hatásköreinek szűkítéséről, a politikai szabadságjogok megszorításáról hallani.

A köztársaság mind nyilvánvalóbb válságát sokan a magyar történelem hosszú távú torzulásaival hozzák összefüggésbe. Értelmezésük szerint annyi történt, hogy a szovjet birodalom összeomlását követően Magyarország megkezdte visszasodródását régi helyére, az európai perifériára, a kapitalizmus és a demokrácia megemésztésére képtelen, az egyszerre gyönge és túlburjánzó államnak kiszolgáltatott, diktatúrára és nacionalizmusra hajlamos társadalmak közé. A köztársasági alkotmányt nem a magyar népre szabták, és le is foszlik róla.

Ez a leírás pontos képet ad a veszélyről, mellyel az ország 1989 után szembekerült. De nem tárja föl a perifériára sodródás okait, és így azt a hamis képzetet kelti, mintha a modern, demokratikus és toleráns Magyarország ügye eleve bukásra lett volna ítélve.

Valójában még ma sem veszett el.

Ha meg akarjuk érteni, mi ad esélyt válságának meghaladására, előbb a válság okaira kell rálátást szereznünk. A rendszerváltás után az ország egyszerre került szembe két különböző idősíkhoz tartozó politikai problémával. Az egyik a jelen feladata volt: létrehozni a globalizálódó világgazdasághoz felzárkózni képes kapitalista piac, valamint az euroatlanti államközösségbe beilleszkedni képes alkotmányos demokrácia intézményeit. A másik feladat a múltból maradt ránk. Megoldása évtizedekkel korábban, legkésőbb a második világháború után lett volna esedékes. Akkor azonban erőszakkal félretolták.

1944–1945-ben a hagyományos magyar jobboldal megbukott. A „történelmi osztály” katasztrófába vezette az országot, és a katasztrófa őt magát is elsodorta. Ilyen súlyos vereség rendes körülmények közt mélyreható önvizsgálatot szokott elindítani. Csakhogy a „történelmi osztály” már 1946–1947 rövid életű, megszorított demokráciájában sem jelenhetett meg önálló politikai erőként, a sztálinista diktatúra éveiben pedig üldöztetés jutott osztályrészül tagjainak. Igaz, a kádári konszolidáció számukra is lehetővé tette, hogy a realitásokkal megalkudva élhetőbb életre rendezkedjenek be. De ha elfogadták is a felkínált alkut, identitásuk feladása nélkül nem oldódhattak föl az úgynevezett közmegegyezésben. A kommunistákat változatlanul hatalombitorlóknak, önmagukat jogos örökségükből kiszorított áldozatoknak tekintették. Az ország szovjetesítése és az elnyomás nem csak gyakorlatilag tette lehetetlenné a nyilvános önvizsgálatot; a látszat szerint még igazolta is a „történelmi osztály” világszemléletét és politikáját.

Amikor eljött a rendszerváltás, az új jobboldal hangadó körei oda tértek viszsza, ahol a régi abbahagyni kényszerült. De immár nem történelmünk egyik legszörnyűbb kataklizmájáért felelős vesztesként, hanem a kommunista diktatúra bukásának revánsra vágyó nyerteseként. Újra elővehették a háború előtti „keresztény középosztály” hiedelmét, mely szerint a magyar jobboldal kitüntetett kapcsolatban áll a nemzet lényegével, és történelmi jogon hivatott az ország vezetésére. Nem kellett szembenézniük a Trianonnal kapcsolatos sérelmi politikájuk következményeivel. Nem kellett felülvizsgálniuk a kapitalizmus – a piac, a verseny s kivált a banktőke – iránti ambivalens érzelmeiket, a magyar liberális hagyománnyal szemben táplált ellenszenvüket, sem azt a hajlandóságot, hogy ellenérzéseik és félelmeik tárgyát a zsidóság képében személyesítsék meg.

A szélsőjobb jelszavait délibábosnak tartották, de morális és politikai vészcsengőik – tisztelet a kivételeknek – nem kapcsoltak be az árpádsávos zászló alatt masírozók láttán. A fő politikai törésvonalat nem a jobboldali radikalizmus és a demokratikus pártok összessége közt látták és látják ma is, hanem egyfelől a „kommunisták”, másfelől a „nemzeti oldal” között.

A baloldali véleményformálók viszonya a múlthoz bonyolultabb, de sok tekintetben szintén anakronisztikus. Ennek felemássága is az 1945-ös fordulatig vezethető vissza. A földosztásban, a nemesi címek eltörlésében, a köztársasági államformában a baloldal helyesen látott fél évszázad múltán is vállalható, új kezdetet. Ám közben nem tudott mit kezdeni azzal, hogy 1945 egyszersmind az ország évtizedekre szóló szovjet megszállását is magával hozta, s hogy a megszállók támogatását élvező kommunista párt kisebbségből is maga alá gyűrte a második köztársaságot.

Fidesz-tüntetés 2002-ben. Piros lap © Fazekas István

Kétségtelen, a rá következő sztálinista diktatúrát már egyértelműen megtagadta. Az 1956-os forradalomról azonban legszívesebben megfeledkezett volna, miként a forradalom leveréséről és az azt követő megtorlásról is. Szerette volna úgy látni, mintha a régi rend a kádári konszolidációval vette volna kezdetét, melyet hajlamos valamiféle aranykorként idealizálni. Annyit vett észre belőle, hogy Kádárék hagyták boldogulni a kisembert, miközben elindítottak egy reformfolyamatot, mely az országot lakhatóbbá tette, és fokozatosan elvezetett a demokratikus átmenethez.

Ebben a beállításban az antikommunizmus egyet jelent a demokrácia elutasításával. A fő politikai törésvonal nem a pártállami rezsim és a demokratikus jogállam közt húzódik, hanem egyfelől az antifasiszták, másfelől az újnácik és a velük lelki közösségben lévő jobboldal között, mely azáltal, hogy nem hajlandó elhatárolódni a szélsőjobbtól, kívül helyezi magát a demokrácia keretein.

Az ezredforduló magyar politikájának tengelyébe a 20. század közepének feldolgozatlan eszmei konfliktusai kerültek. Ez torz megvilágításba helyezte a jelen alternatíváiról folytatott vitát, s egyszersmind akadályozta a múlt örökségével való szembenézést. Mindkét tábor a másikat akarta szembesíteni előéletével, és a szembesítési kísérleteket mindkét tábor úgy értelmezte, mint stratégiai manővert az ő sarokba szorítására. Mindkét oldal legsötétebb gyanúit vélte igazolva látni a másik szavaiban és viselkedésében. Nem úgy tekintettek egymásra, mint akik a parlamenti többségért versenyezve is együtt tartják fönn a köztársaság alkotmányos berendezkedését, hanem mint halálos fenyegetésre.

Konfrontációjuk ezért terméketlen volt; nem a múlt feldolgozásához vezetett, hanem a jobboldal folyamatos radikalizálódásához és a baloldal növekvő elbizonytalanodásához. Ez bénította meg a demokratikus politikát, ez tette képtelenné a politikai osztályt az ország előtt álló problémák azonosítására és megoldására.

HVG

A rendszerváltás pillanatában létezett egy harmadik pólus is, a liberálisok, akik sem horthysta, sem kádárista nosztalgiákat nem tápláltak. Az 1994-es választások azonban megmutatták, hogy a liberális oldal nem képes önmagában választást nyerni Magyarországon. A Fidesz jobboldali fordulatot vett, benyomult az összeroskadt MDF üresen maradt helyére, elhódította véleményformáló köreit, átvette retorikáját. Az SZDSZ pedig, miközben megmaradt liberális pártnak, elfogadta a baloldal koalíciós ajánlatát. A szabaddemokraták szemében a koalíciókötés ténye azt fejezte ki, hogy az MSZP minden hibájával együtt a demokratikus pártok egyike, mellyel egy rendszerváltó párt meg tud állapodni közösen vállalható kormányprogramban. Mint minden valódi koalíció, ez is kompromisszumon alapult, egy szocialista és egy liberális identitású párt közti megegyezésen. A jobboldal azonban nem fogadta el, hogy két demokratikus párt kompromisszumáról volna szó. Azt olvasta ki a balközép koalíció létrejöttéből, hogy az SZDSZ soha nem is volt rendszerváltó párt. Már két világháború közti elődjei is abban a bizarr konstrukcióban gondolkodtak, mely szerint liberalizmus és bolsevizmus a magyar nemzet elleni világméretű szövetkezés részesei. Nyilván összetartoztak akkor is, amikor a kommunistáké volt minden hatalom, a majdani liberálisok pedig a demokratikus ellenzéket alkották. Az SZDSZ eszköztelennek bizonyult e hamis konstrukcióval szemben. Befejeződött a magyar politika kettészakadása, megszilárdult az az anakronisztikus törésvonal, mely a következő másfél évtized politikai küzdelmeit uralta.

A következmények akkor kezdtek beérni, amikor a jobboldal – ezúttal már a Fidesz hegemóniája alatt – másodszor került kormányra. A rendszerváltást követő első két kormány még tett kísérleteket arra, hogy ellenzékével partneri viszonyt teremtsen. Az Antall-kormány fontos parlamenti tisztségeket engedett át az ellenzéknek, és hozzájárult, hogy a rádió és televízió, az MTI, valamint a nemzeti bank elnökét az ellenzékkel való előzetes konzultáció alapján nevezzék ki. A Horn-kormány kötelezettséget vállalt arra, hogy nem használja ki kétharmadosnál is nagyobb parlamenti többségét az ellenzék nélküli alkotmányozásra. Olyan házszabályt fogadott el, mely erős jogokat biztosított az ellenzéknek; egyebek közt lehetővé tette, hogy a képviselők húsz százalékának kezdeményezésére vizsgálóbizottságok álljanak fel. Együttműködött a kormánypárti visszaéléseket feltáró Tocsik-bizottsággal.

Egyik kormány sem volt következetes a partneri gesztusok gyakorlásában. Az MDF rövid időn belül durva támadásba kezdett a konszenzussal kinevezett vezetők ellen, előbb a jegybankelnököt menesztették, majd lemondatták a rádió és a tévé elnökét, dúlt a kultúrharc, kitört a médiaháború. A Horn-kormány ilyen éles kanyart soha nem vett, de szintén voltak kisiklásai.

Az Orbán-kormány mindkét elődjétől különbözött abban, hogy az első perctől megüzente: egyáltalán nem igényli a partneri viszonyt a másik oldallal. Minden ellenzéki kezdeményezésű vizsgálóbizottság működését lehetetlenné tették. A házszabály szövegének megerőszakolásával áttértek a háromhetenkénti ülésezésre. Szakítottak az évenkénti költségvetés gyakorlatával. Alákérdezős álinterpellációk sorával vették el az időt a kormány elszámoltatását szolgáló valódi interpellációktól. Ellenzéki delegátusok nélkül működtették a közmédiát felügyelő kuratóriumokat.

Amikor aztán csekély különbséggel ugyan, de alulmaradtak a 2002. évi választásokon, olyat tettek, amit ellenzék korábban nem. Meglebegtették, hogy az eredmény törvénytelen, és híveiket az utcára szólították. Orbán Viktor a parlamenti politika kereteit feszegető polgári körös mozgalmat hívott életre. „Mi nem leszünk ellenzékben – mondta a Várban összegyűlt híveinek –, mert a haza nem lehet ellenzékben”; ellenfeleinek kormányra kerülését a török és a tatár dúlásához hasonlította.

Innen már csak alapos megújulás húzhatta volna vissza a jobboldalt. Ez nem következett be, amiért azonban – és még sok minden másért, ami a következő hét évben történt – a baloldalt is súlyos felelősség terheli.

A Medgyessy-kormány az „árokbetemetés” ajánlatával próbálta leszerelni a felizgatott jobboldali szavazókat. Ez ésszerű stratégia is lehetett volna, ha a győztes nyugalmával hirdetik meg. Csakhogy a kormányzó koalíciót megbabonázta a félelem. Képtelen volt a demokratikus politika normáinak megfelelően kezelni a D-209-es botrányt, ami tovább apasztotta amúgy is megcsappant önbizalmát. Nem volt mersze felülvizsgálni a Fidesz-kormány megalapozatlan jóléti vállalásait. Nem merte elnapolni saját, ugyancsak tarthatatlan ígéreteinek teljesítését. Fázott a Horn-kormány idején megkezdett, ám az Orbán-kormány által leállított reformok folytatásától. Ahhoz sem volt ereje, hogy még a ciklus letelte előtt beismerje: a „jóléti rendszerváltásért” az állam külső eladósodásával kell fizetni, az pedig nem folytatható tovább.

Vásárolt magának négy év viszonylagos nyugalmat, és négy év vesszőfutással fizetett érte.

2002-ben csak egy hajszál választotta el a jobboldalt a győzelemtől, a baloldalt a vereségtől. Ez minden bizonnyal hozzájárult ahhoz, hogy a magát az ország természetes vezető erejének érző jobboldal ne higgyen a szemének az eredmény kihirdetésekor, a baloldal pedig megrettent a kudarcába beletörődni képtelen ellenfél utcára tóduló híveitől.

Pedig abban az évben csak továbbhaladt az 1998-ban elindult tendencia: a két nagy párt szavazatszerző képessége kezdett megállapodni, méghozzá szinte pontosan ugyanazon a szinten. Ez a trend 2006-ban is folytatódott. Úgy tűnt, hogy tartós erőegyensúly van kialakulóban a két oldal között.

A látszat azonban csalóka volt. Már a 2002. évi eredmények elemzése megmutatta, hogy az egyensúly felettébb borulékony. Ugyanis – politikai arculatuk anakronizmusa következtében – mind az MSZP, mind a Fidesz szavazótábora kedvezőtlen összetétellel konszolidálódott. Az MSZP közel került ahhoz, hogy beszoruljon az ország elmaradott régióiba és az idős, nyugdíjas választók közé. A Fidesz pedig jó úton volt afelé, hogy a falusias-kisvárosias vidék pártjává váljon, s hogy sorsát a szélsőjobboldali érzelmű szavazók megtartásához kötve elveszítse az esélyt a közép visszaszerzésére. A kérdés csak az volt, hogy mikor – s melyik oldalon – billen meg a mérleg.

A második Gyurcsány-kormány története úgy is olvasható, mint egy rosszul időzített és rosszul végrehajtott kísérlet az MSZP szavazótáborának modernizálására. Gyurcsány ambiciózus reformokat hirdetett meg, s felszólította pártját, hogy válasszon Nagy Imre és Kádár János között. Tette ezt azzal a nyilvánvaló céllal, hogy új választói rétegekre – a modern, világias, iskolázott, nagyvárosi szavazókra – helyezze át a baloldal társadalmi bázisát, akár azon az áron is, hogy a régi szocialista törzsválasztók egy részét elveszíti. Ám minderre épp akkor került sor, amikor a miniszterelnök szavahihetősége megrendült.

A 2006. évi választások után nem lehetett tovább halogatni a költségvetési hiány leépítését. A közvéleményt sokként érte a bejelentés, hogy vége a kövér esztendőknek. Az emberek úgy érezték, becsapták őket, amit aztán az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülésekor a kormányfő szájából is hallhattak. Ilyen körülmények közt a reformoknak akkor is csekély esélyük lett volna a sikerre, ha alaposan elő lettek volna készítve, ha a nagyobbik kormánypárt egységesen mögöttük áll, s ha a vezető ellenzéki párt nem mozgat meg minden követ a meghiúsításuk érdekében.

Az MSZP valóban elveszítette hagyományos szavazóinak számottevő részét, anélkül azonban, hogy új szavazókat szerzett volna. Koalíciós partnere, az SZDSZ pedig szétesett.