A legújabb holodogma cáfolata, avagy miért „nem védte meg a magyar állam a saját polgárait”?
A holokauszt-vallás legújabb kőbe vésett hittétele a következőképpen szól: „A magyar állam nem védte meg saját polgárait 1944-ben”. Ezt a blődséget hajtogatják most a cionisták, valamint a zsoldjukban álló politikusok és értelmiségiek. A dogma kettős tanulságot kíván a fejünkbe sulykolni: az egyik, hogy a „zsidók is a nemzet részei”, a másik pedig, hogy a magyarságot kollektív felelősség terheli „hatszázezer zsidó kiirtásáért”. Természetesen ennek a ránk erőszakolni kívánt újabb holodogmának vajmi kevés köze van a valóságos történelmi eseményekhez.
Vegyük sorba az alapvető történelmi tényeket, és a belőlük levonható logikus következtetéseket:
1. Magyarország kis ország, hadserege a németek katonaságával aligha volt összemérhető. Ezért teljes mértékben reménytelen, öngyilkos vállalkozás lett volna fegyveres erővel szembefordulni a németekkel a zsidók megmentése érdekében.
2. A zsidók magyar állampolgárok voltak, ennek ellenére érdekeik nem estek egybe a magyarokéval. (Ami korábban is világosan megmutatkozott, legfőképpen a Károlyi-féle hatalomátvétel, illetve a Tanácsköztársaság idején.) A zsidók az angolszász-szovjet szövetség győzelmét várták és remélték (hiszen a nemzetközi zsidóság ennek a szövetségnek az összekovácsolója és vezető ereje volt), míg Magyarország csakis akkor bízhatott Trianonban elveszett területei legalább egy részének visszaszerzésében, valamint a bolsevik veszedelem elhárításában, ha a Németország vezette koalíció arat diadalt. (Vagy legalább egy tisztességes megegyezéssel sikerül lezárni a háborút.) A zsidóság deportálására tehát a háború körülményei között végleg elfajuló (bár már korábban is megmutatkozó) érdekellentétek következtében került sor, és tévúton jár az, aki valamiféle érthetetlen fanatizmussal és gyilkos őrülettel magyarázza.
3. Ha a zsidóság vonatkozásában állandóan azt hajtogatják, hogy „nincsen kollektív büntetés”, akkor ugyanezt az alapelvet alkalmaznunk kell a lemészárolt drezdaiak, hamburgiak, nagaszakiak, hirosimaiak, budapestiek, győriek (és persze a bűnössé nyilvánított magyar nemzet egészének) esetében is. Sajnos a háború egész népeket kollektíven büntet, de ez nem valamiféle speciális német vagy magyar „kegyetlenkedés” vagy „fanatizmus” következménye.
4. Azért is képmutatás a magyar hatóságok fejére olvasni a németekkel történő „kollaborálást”, mivel a zsidóság befolyásos vezetői is tárgyaltak és egyezkedtek a hazánkat megszálló németekkel. Ha a zsidók bármiféle cselekedete (legyen az erőszakos, legyen az kollaboráció, vagy bármi) mindig igazolható a „zsidóság érdekével”, akkor a magyarok tetteinek megítélésénél is figyelembe kellene venni a „magyarság érdekeit”.
5.. Ha elítéljük a németeket és magyarokat a zsidók deportálásáért, akkor pontosan ugyanazon az erkölcsi alapon kell elítélnünk a szövetségeseket a német, magyar, japán városok polgári lakosságának bombázásáért, a német és magyar lakosság háború után történt kitelepítéséért, az oroszokat az ellenségessé nyilvánított népek tömegeinek munkatáborokba kényszerítéséért, a nők millióinak megerőszakolásáért és az indokolatlan vérengzésekért. (Mint amilyen pl. Katynban történt.) .
6. Amennyiben újra és újra hamut kellene szórni a fejünkre azért, mert 1944-ben a „magyar állam nem védte meg a saját polgárait”, akkor miért veszi a nyugati világ a legteljesebb mértékben természetesnek, hogy Izrael másodrangú polgárként bánik saját palesztin lakosságával? Miért nem téma a nyugati világ közbeszédében az a tény, hogy Izrael évtizedek óta nem védi meg saját polgárait?
7. Tekintetbe véve, hogy a mai magyar állam képtelen megvédeni polgárait a harácsoló bankárokkal és a cigánybűnözőkkel szemben, mennyire hitelesek azok a politikusok, akik megsemmisítő ítéletet mondanak a magyar államot a háború körülményei között irányító személyek, sőt az akkor élő magyarok cselekedetei felett?
Perge Ottó
Kommentáld!