Az utóbbi hetekben számos írás jelent meg a magyar sajtóban, amely a Gyurcsány-kormányok értékelését szubjektív szempontok alapján végezte el, kevesebb cikk foglalkozott az objektív tényekkel.

Egy tárgyilagos elemzés elvégzése érdekében a Napi gazdaság folyóirat egyes fontosabb makroadatok rendszerváltás utáni alakulását vetette össze az egyes kormányzati ciklusokban. Ezek alapján a Gyurcsány-kormányok gazdaságpolitikájáról "abszolút", azaz nem más kormányokhoz képest meghatározott értelemben kedvezőtlen kép rajzolódik ki (igaz, ez a kép több szempontból is árnyalandó). A pozitívumoknál az állapítható meg, hogy Gyurcsány Ferenc miniszterelnöksége idején a GDP-arányos költségvetési hiány jelentős mértékben csökkent. Igaz, ez valójában kisebb mértékű, mint amit a kormányzati dokumentumok általában említenek: a logikus kiindulópontot ugyanis nem a rekordhiányt hozó 2006-os év, hanem a kormányfő első teljes éve, 2005 és ennek deficitszáma jelentheti.

Minden más tekintetben komoly "batyut" vesz át a ma a kormányfői posztot várhatóan elnyerő Bajnai Gordon. A legsúlyosabb örökséget az elszabadult államadósság jelentheti, igaz, itt trendforduló várható, amennyiben néhány éves csúszással az adósság is követheti majd a csökkenő deficitet. A másik komoly próbatétel a reálgazdaságban várhat Bajnaira: az aktív munkaerő-állomány növelésénél Gyurcsány és kormánya nem tudott érdemi előrelépést tenni, miközben a munkanélküliség tartósan növekvő pályára állt, és ez a trend várhatóan csak súlyosbodik. Ez már részben a GDP visszaesésére vezethető vissza, ami az idén akár 6 százalék is lehet. Az infláció ezzel párhuzamosan várható visszaesése ugyanakkor már Bajnai "számláján" jelenik majd meg, mint jóváírás. Az "abszolút" versenyszámban tehát a Gyurcsány-kormányok átlagos és a makroadatokban is tükröződő teljesítménye elmarad számos elődjétől.

A számok azonban félrevezetők. Erre jó példa a fogyasztó árszínvonal alakulása: a jegybanki függetlenség 2001-es megerősítése óta a kormányzatnak kevés eszköze van a monetáris politika befolyásolására, így az infláció alakulása is elsősorban a monetáris tanács munkáját minősíthetné. Csakhogy a kormány például az áfakulcs változtatásával rövid távon "sokkhatást" mérhet az inflációra, amelynek ellensúlyozásában a monetáris politikának meg van kötve a keze. A bonyodalmakat az is növeli, hogy az MSZP és az SZDSZ hívei éppenséggel munícióként is használhatják azt a tényt, hogy az Orbán-kormány idején - de a hozzájuk közel álló Surányi György vezénylete mellett - esett jelentősen az árindex.

A GDP és a foglalkoztatás esetében nem lehet eltekinteni attól a ténytől, hogy kis nyitott gazdaságként Magyarország jelentős mértékben kiszolgáltatott a nemzetközi pénzügyi és reálgazdasági folyamatoknak.

Az exportvezérelt növekedési modellben a belföldi termelés is elsősorban a külföldi konjunktúrától függ: a válság, illetve a fellendülés idején "mért" adatok csak korlátozottan vethetők össze. Ha mindehhez hozzávesszük, hogy számos makrogazdasági intézkedés eredménye csak jelentős csúszással fejti ki gazdasági hatását, akkor már kifejezetten szkepszissel érdemes az összehasonlító táblázatot böngészni. Az Orbán-kormány 2002-ben már egy lassuló gazdaságot adott át a Medgyessy-kabinetnek, amely pedig egy csak további eladósodásból finanszírozható költségvetési kötelezettséggyűjteményt hagyományozott utódjára.

Történeti összevetésben pozitív fényben tűnhet fel az is, ami nem a Gyurcsány-kormány érdeme: az infláció évtizedes távlatban alacsony ugyan, de ennek szinten tartása nem azonos teljesítmény a korábbi időszakok csökkentésével, miközben a nemzetközi dekonjunktúra ellenére sem felejthető, hogy a szakértői becslésekből kirajzolódó potenciális növekedési ütem visszaesése a gazdaságpolitika hiányosságaira figyelmeztet.