A korrupció kivégezte a választók előtt a hét éve kormányzó szocialistákat és liberálisokat. Nincs az a (volt) szocialista vagy liberális szavazó, aki ne tudná sorolni sajátjai korrupt üzleteit, legyenek azok miniszterek vagy polgármesterek.

A korrupció elleni érvelés a Jobbiknak kedvezett: egyszerre tudta ütni a kormányon lévőket és a Fideszt. A társadalom már a válság előtt is érzékeny volt a korrupcióra, de a válság különösen érzékennyé tette a kisembert: miért én szenvedek, miért tőlem vonnak el, amikor a politikai elit nemcsak tehet a válságról, hanem még meg is gazdagodott közben?

Az európai parlamenti választások fölkavarták az elit-Európát és némaságban hagyták a tömeg-Európát. Az európai társadalmak távol maradtak az európai választástól testben és lélekben. Nem érdekelte őket Európa, és a belföldi viharokból is három jelenségre összpontosítottak a mégis elmenő szavazók:

1. a biztonságra;

2. a korrupcióra;

3. a válságra és kezelésére.

Az a politikai erő, amelyik sikeresen hitette el, hogy biztosítja polgárainak a rendet, a fegyelmet, a köz- és magánbiztonságot a bevándorlókkal, a kisebbségekkel vagy az egyéb „rendbontó” csoportokkal szemben; amelyik nem lopott, vagy nem kapták rajta; s amelyik bizonyította kormányzóképességét és hitelességét a válsággal szemben – nyert. Ha legalább kettőt teljesített, esélye nyílt a jó szereplésre. Ha egyet, akkor elérhette a tisztes vereséget.

A jobboldal, kormányon és ellenzékben, mindenütt hitelesebbnek látszott a rend biztosításában, a bevándorlók kezelésében, mint baloldali ellenfeleik: Nicolas Sarkozy és Angela Merkel, Silvio Berlusconi és Donald Tusk, a brit konzervatívok és a spanyol néppártiak, a Fidesz. Ebben a kérdésben kizárólag a szélsőjobboldal fenyegetett: ők a rendnél is rendebbet ígértek és követeltek. A holland, a brit, a finn, az olasz és a magyar szélsőjobb a válságban tovább billent, sok helyütt erőszakossá váló bevándorló-bennszülött, roma-nem roma összeütközést állította középpontba, bizonygatva, hogy a liberális Európa és a nemzetietlen és széthullott államhatalom képtelenek polgáraik védelmére, érdekeik képviseletére.

Az a feszültség, ami ma Észak-kelet Magyarország nagy- és kisvárosaiban, falvaiban szinte valamennyi élethelyzetben – lakó-, munka-, szórakozóhely, óvoda, iskola, szociális ellátó, erdő és mező – feltalálható cigányok és nem cigányok között, évtizedek alatt halmozódott fel. A bevett pártok nem akarnak, mernek, tudnak megoldást találni. Az államhatalom már nemcsak az okokat, de a következményeket se képes kezelni – gyűlnek az erőszakos konfliktusok.

A központi hatalomnak se programja, se megoldása. A magukra hagyott helyi hatalmak, a rendőrség össze-vissza ránganak és rángatnak. A kilátástalanság összezártságában a Jobbik, a Magyar Gárda védelmet, érdekképviseletet, szabad beszédet és tettet kínált a lakótelepeken éppúgy, mint a falvakban. Így szereztek meg korábbi szocialista és kisgazda körzeteket, szavazókat. A szocialisták az alattuk szétesett államhatalomért, a Fidesz a bizonytalanságáért fizetett szavazatokkal.

A válság és a válságkezelés vonatkozásában valamennyi magyar párt rosszul teljesített. A szocialistákról és a liberálisokról nem lehet lemosni, hogy 2002-2006 közötti politikájukkal maguk is okozói a válságnak, és hogy túl későn, és bizonytalanul fogtak a kezeléshez. Kormányzóképességüket és hitelességüket még ezután akarják bizonyítani – idő és tér alig van rá.

A Fidesz az ellenzékből úgy viselkedik, miként Fillon mondta a francia ellenzékre: „fekete lyuk”. Itt nincs mondása a Jobbiknak. Az egyetlen hiteles történet a neoliberális ortodox Bokrosé, aki rosszkor, rossz helyen bukkant fel.

Európában végóráit éli a Bush-Blair korszak, a vezérlő elitnek semmi se jutott még eszébe. Ezért összetorlódik a feldühödött régi-új szélsőség és Obama nyitásának ellenhulláma. Új gondolatot és lendületet a zöldek hoztak – Magyarországon az LMP –, akik Obama hullámán lovagolnak. Mi, magyarok, évek óta élen járunk az ostobaságban és a gyűlölködésben. A pestis első halottai temetetlenül fekszenek az utcán. Orvos, gyógyszer, tisztesség – hátha lesz. Eddig Lengyel László  cikke a hvg.hu-n.