Mindnyájunkkal előfordul, hogy egy-egy szó befészkeli magát lelkünk ama terébe, ami az öntudat és az öntudatlanság mezsgyéjén gondolható el, s aztán elkezdi szervezni maga köré a képeket, a mondatokat, az emlékeket. A látványoknak ezeken a filmjein és a fogalmaknak ezekben a bozótosaiban persze ami „ott van”, az maga is valóság, és persze ez az öntudatlan vagy félig tudatos realitás az igazi valóságnak a hasonmása, tükröződése, s gyakran megvilágítóbb lehet az elmének és az érzéseknek, mint a józanság képei és szavai.

Bennem most az árulás szó vert tanyát, ahogy dermedten bámulom azt a képet, amelyen a Magyar Szocialista Párt európai frakciójának négy tagja néz vidáman a kamerába. Éppen leszavaztak, éppen szavazni készülnek, vagy éppen egyeztettek otthoni társaikkal, épp most fogadták a gratulációkat, készülnek a kasszához. Éppen elárulták… Mit is? Azt nem mondhatjuk, hogy a hazát, arról ők mit sem tudnak, nem mondhatjuk azt sem, hogy a nemzetet, annak többségi véleményével ők nem törődnek – mondjuk: elárultak-eladtak egy országot, mégpedig azt az országot, amely oda küldte őket, a hátsó udvari-cselédlépcsős Európából a főbejáraton át a csillogó termekig, rájuk bízva nemzeti érdekeinek érvényesítését. Munkálkodni, s ha kell, küzdeni küldtük őket, és ők elárultak bennünket.

A látvány csúf, de maga a tény nem rendíthet meg senkit, olyannyira megszokott. Idestova száz éve. S bennem most nem a Jászi Oszkárok és Szamuelyk vérben keringőző párosai, nem is a Rákosi–Kádár-féle bitóbarkácsoló duettek áriái képződnek meg, hanem két sor Madách Imrétől: „Az árulás emelt fővel kacag, / S tőrt élesít a Konvent padjain.”

Soha nem fogom tudni megmagyarázni magamnak, hogy a mai Európába innen tőlünk kizüllötteknek ez a négyes csoportozata hogyan is hívta elő Madách, Danton, Saint-Just és a felgerjedt pórnő (ez utóbbit még úgy-ahogy…) quadrille-jét, azt pedig még kevésbé, hogy milyen sugallat figyelmeztetett egy sajátos egybeesésre. Jelesül: a konvent szónak két legismertebb változata ott áll a tudatmélyben egymás mellett. A nemzeti konvent és az európai konvent. Az első évszáma 1792, a másiké 2002. Az első a francia forradalom rémuralmi szakaszának kezdete, a másik az európai alkotmány előkészületének megindulása – „véletlenül” francia elnöklet alatt. Csak emlékeztetnék szerényen, hogy a nemzeti konventnek (egy alig tízszázalékos merítésű választás után) mintegy ötöde-hatoda volt jakobinus terrorlegény – Robespierre, Danton, Desmoulins stb. –, mégis ők dirigáltak. (Vö. A Szovjetunió Kommunista /bolsevik/ Pártjának rövid története szemináriumok számára, 1951.) S megint csak a megálmodott valóság: ugyanaz a társaság vezette be a gyanúsak elleni nagy terrort, amelyik megfogalmazta az Emberi és polgári jogok nyilatkozatát. Akkor. Most elég, ha szemrevételezzük, hogy kik is álldogálnak mosolygó delegátusaink háta mögött.

És lám, sugdosódik felém innen a könyvespolcról Szabó T. Attila Erdélyi Magyar Szótörténeti Tára. 1829-ben ezt írja egy szigorú magyar: „Nem is becsületes ember az olyan, hanem mind huncfut, aki a maga Céhe ellen alattomosan és ok nélkül árulkodik.” És valamivel előbbről egy magyar író barátjának Erdélyből Göttingába – a kisebbik magyar hazából Európába: „a mi édes Hazácskánkat az emberek nemigen méltóztatnak esmérni…” Bizony nemigen, de szerencsére akadnak, akik viszik a híreket, persze azt, amit ők annak állítanak. Igen, bugyognak a szavak valahonnan a mélyből: hűtlenség, júdáscsók, hitszegés, honárulás, elpártolás, perfidia, meg a renegát, a kétkulacsos, a köpönyegforgató, a kollaboráns, a spion, a janicsár…

Ott Vörösmarty nyújtja fel a kezét, mintha tudná, hogy most ünnepeltük a nagy magyar zeneszerző születésének kétszázadik évfordulóját, írván Liszt Ferencnek: „Zengj nekünk dalt, hogy mély sírjaikban / Őseink is megmozduljanak, / És az unokákban halhatatlan / Lelkeikkel visszaszálljanak. / Hozva áldást a magyar hazára, / Szégyent, átkot áruló fiára.” Lányára. Őket látja még a fóti szőlőhegyen elkönyökölve is: „Ellenség vagy áruló, ki / Hont tipor, / Meg ne éljen, fogyjon élte / Mint e bor.”

De azért ilyen olcsón ne ússzák meg!

Ők ugyan soha nem hallottak arról a műről, amelyben ott vannak nyelvünk minden titkai, a Czuczor Gergely- és Fogarasi János-féle nagyszótárról másfél évszázaddal ezelőttről, amikor Madách konventjében éppen fenik a tőröket Európa nevében Európa szívébe szánva. Ez a szótár egyben magyar históriás könyv és erkölcstan is. A hazaárulásról így vélekedik:

„Gonosztett, mely általán a haza érdekeit veszélyeztető alattomos vagy nyilvános cselekvésben áll. Különösen, a haza gyöngéinek ellenség előtti felfödözése, s a haza megrontására célzó szövetkezés és egyetértés az ellenséggel. Árulásnak mondatik betűszerénti értelemben, mennyire a gonosztevő a hazát áru gyanánt tekinti, s az ellenféltől gonosztettért jutalmat kap vagy legalább remél.” Ez a legjobb, ez a „vagy legalább remél”. Ilyen pitiáner senkik vagytok, csaholtok, hátha leesik valami a nagyok asztaláról.